MULT, JELEN S JÖVŐ.

Kevés öröm, sok véres, gyászos emlék

Alkotja a multat hátunk mögött;

Vészes pályán nagyság után törekvénk,

De balsorsunk hatalma megkötött;

Setét a mult, dicsőségünk világa,

Mely ott ragyog, körülderengi bár;

Halvány derűt idéz az éjszakába

Az ég boltjáról a csillagsugár.

S mi a jelen? makacs harc és vivódás...

A sors elénk vészes csomót vetett,

Fejtjük, bontjuk, s ha indul a megoldás:

Ezer hurkot köt a csel egy helyett.

Mint ujra kell megrakni a madárnak

Régi fészkét, mit a tél egybe-ont:

Mindig s újan kell a tős népcsaládnak

Szerezni és építni ezt a hont.

Ez mult, jelen, s a folytatás előttünk...

Oh nem, nem! a cél, a jövő: miénk!

Mi nem látjuk, mi utközben kidőlünk,

Azt víve csak jutalmul, hogy hivénk!

Később lesz a megváltó íge testté,

Az íge, melyért most vérünk csorog;

De kinek fájna az, s kit tenne restté:

Hogy csak fiaink lesznek boldogok?

Nehéz vihar- s vesztére szánt nyomásban

Nyeré e nép jövője zálogát!

Van, amiben megtartatik csodásan,

Ha rá a sors új szenvedést bocsát;

Van e földnek egy bűbájos folyamja,

Mely forrón s titkos mélységből ered,

Meg nem rendűl, mig ezt harsogni hallja...

Ez a hű, forró hazaszeretet!