MUTAMUR

Emlékszik az arany napokra,

Ugye, emlékszik, édesem?

A lugas árnya enyhén fedett be

S ott üldögéltünk kettesen

Irtózatos szerelmesen.

Szerelemről suttogott minden,

Csiripoltak a verebek,

És mi nem mondottunk egymásnak

Sablonon kívül egyebet -

Mért voltunk olyan gyerekek?

A mama is megnézett néha,

Nyugodtan ment ismét odább:

»Hadd játsszanak szegény gyerekek,

Játéknál nem mennek tovább,

Hisz’ ők még olyan ostobák.«

És mi csak ültünk, üldögéltünk

Traccsolva sok mihaszna szót,

Pedig szerettünk volna szólni

Egymásnak szépet, lángolót

De - mersze egyiknek se vót.

No, aztán, ha egyedül voltunk,

Volt elég önvád s gyötrelem.

Majd’ szétvetett bennünket olykor

A sok hevítő érzelem,

Ugye, hogy így volt, édesem?

A multkor aztán nagy sokára

Ismét találkoztam veled,

Azaz magával. Hosszu ruhát

Öltött azóta már kegyed,

Nem kurta szoknyás kisgyerek.

Alig vártunk az együttlétre,

Sóhajtoztunk a mult felett,

Elmondtuk, amit elhallgattunk

Nem oly régen, mint gyermekek,

Vágván ábrándos képeket...

De mikor aztán úgy magunkban

Gondolkoztunk az eseten,

Rájöttünk, hogy bizony a multból

Kinőttünk szépen, csendesen

Maga is, én is, kedvesem...

Maga egy dendit kivánt látni,

Ki úgy szórja a bókokat,

S talált egy száraz ifju embert,

Aki tanult ugyan sokat,

De - nem mulattat lányokat.

Én a régi lányért epedtem,

Ki szende volt és angyali,

Nem bomlott az egyenruháért,

Szerelmet nem mert vallani,

De maga - nem a hajdani.

Emlékszik e históriára

És nem mereng el e felett?

Nem mondja, mint én - könnyes szemmel,

Hogy: Boldogok a gyerekek,

Mert tudják, mi a szeretet!