MŰTEREM

A műterem kopott, öreg falán

Reám nevet száz ismeretlen ember.

Ez gyermek itt, az már nincs is talán,

Ez pocsolya, az kristálylelkű tenger.

Reám nevetnek bágyadtan, vigan

S az én arcomat mosolyogják össze.

Ez engem álmodik álmaiban,

Az engem átkoz, hogy szivét fürössze.

S én nem vagyok és nincsen más, csak ők,

A szomorúak és a nevetők

Én arcomat hogy összemosolyogják.

Mint szivemben a dolgok képei

Búsan és vígan összenevetik

Az Ennálam is erősebbnek arcát.