MŰVÉSZET ÉS PÁLYABÉR. [1]

Boldog nép közt, dús-gazdag tartományban,

Ahol vigalmat vígalom követ:

Három kisded jött egy éjen világra,

Hogy lásson sok bút, kevés örömet.

Gazdag földön, hol a sik téreken

Terhes kalász, illatos fű terem;

Holott a hegy mélységes kebele

Megmérhetetlen kincsekkel van tele;

És a lejtőn, gyümölcsös bérc alatt:

Olaj csepeg, méz omlik, must fakad.

Boldog nép közt, mely büszke címerére,

Savát, tüzét hogy tartja ősi vére;

Hol nem ritkán, éhen s nyomorgva vész el,

Ki elindul csak szellemmel csak ésszel:

E nép között, ez áldott szép hazán,

A mély tanácsu sors határzatán,

Hogy sok bút lásson örömek helyett:

Egy éjen három kisded született.

Az éj fényes volt, de zordon hideg.

Létök gyönyört nem nyujta senkinek;

Mi áldás a dusnak, szegénynek átok!

Aggó szülék bus könnye hulla rájok.

De mint gyakran fényben jő létre a

Szegény s gonosz, kit apja-anyja gyászol:

Zaj, hir nélkül, homályban és alant,

Megváltót szűl a kunyhó és a jászol.

Most is igy volt: a szegény fiakon

Tündérek kegye nyugvék gazdagon.

És amint fölserdültek mind a hárman:

Kitört a tűz, amely lángolt bezártan.

Nyilatkozék az Isten a kebelben:

S járdaltak a szent pályán ünnepelten.

A költő ajkán édes dal fakad,

Ujít, teremt, mint egy szent áradat;

Majd tüzláng az, mely áthevit, világol,

És egybe forraszt elvált lelkeket;

Tavaszi nap, amelytől enged a tél,

S a sziv fagyot és jégburkot levet.

Egyik szaván feltámasztván a holtat:

Figyelj nép! a másik jövődre jóslat!

De a nép lakmároz,... multját tanácsért

Nem kérdi: a jövőre semmi gondja;

A költő dall, - dall szivtelen köveknek...

Nem érti senki, bár lelkét kiontja.

A festész űl; el van merűlve mélyen...

Fényes képek rajongnak képzetében;

És álmait alakkal felruházván:

Az élet áll szóló hűségbe’ vásznán.

Ki a dicsőség utát keresed:

Szegény müvész! hajitsd el ecseted,

Amely teremt és csudákat mivel...!

Halj meg lelked derengő képivel!

Ne tudd, ne tudd, hogy e nép elmegyen

Remeked mellett némán, hidegen;

Ne lásd, ne lásd: hogy a por ünnepi

Vonásidat fakóan ellepi!

De a zenésznek sorsa jobb talán?

Jó kedvü nép lakozván e hazán;

Talán lelke van még, hogy általértse:

Mit mond a hur fájdalmas ömlengése?

Mely nekizúdul, mint a fergeteg,

Majd, mint a szellő, csapong, enyeleg.

S előtünik arcon s könyben, szavára:

Mi a szivben el volt temetve, zárva.

Mégis amint honában szertenéz:

Hegedűjét elejti a zenész...

A helyett, hogy önvére, nemzete

Megértvén, rajta büszkén függene:

Hangjainál, - s ugy fáj ez a tudat! -

Egy két bus sziv, - egy két korhely mulat.

Melyben ti éltek nagy álmak között,

Szellemben és nyomorban hű barátok!

Az ország nem e világból való...

El innen, el! menjetek, merre láttok!

S a három művész, három jó barát,

Iván a végbucsúnak poharát:

A nagy hideg világon - - - -

- - - - dél, nyugot...

S kelet felé, elszéledt, bujdosott.

Hol járnak ők? - - - -

- - - - Felőlök hirt ki tud?

Kérdezd meg, aki országokra fut:

A vészt... koldust... vagy a halált...

- - - - - - - - - - ezek

Egyike tán találkozott velek?!

Tiz év lezajlott, - gyászos feketén

Merült el az idő holt tengerén;

Minden csendes, - tán néha megjelen

Halvány buborék a felűleten.

Emlékezet a halvány buborék,

Melyen feltűnik a mult árnya, képe,

Hanem az is, alig hogy támadott,

Széjjelpattan, - s mindennek vége, vége!

Tiz év lezajlott; tiz év vajmi sok,

Ha éjek és napok kinnal jövének;

S minő kin az, mit a lángész visel...!

Ha tiltva van áldozni istenének!

Üldözve sors, ember mindenfelől:

Az oltár is, melyet rakott, ledől,

És a tüzet, mit úgy élesztgete,

Elfújja a részvétlenség szele!

A bujdosók hol vannak a világon?

Három felől im itt jön mind a három!

Ezek-e ők...? Nem! szenvedésivel

Ez az élet bár szörnyen megvisel:

Mégsem rövid tiz év kell rá, de század,

Idomitni ily lelki, testi vázat!

És mégis ők! a rongy, amelybe’ járnak,

Beillik még királyi dísz-ruhának,

A szív s lélek tépett, dult volta mellett,

Mit őrülten, némán, vakon viselnek!

Ah! hogy imé egymásra ösmerének:

Van-e okuk hálát adni az égnek...?!

Ha ki látná ezt a találkozást,

E hangra, e mosolyra, ez örömre:

Kebelében a szív repedne meg...

Álmát, nyugtát elvesztené örökre...!

Jer ide, jer, hires nép! s légy kevély,

Három dicső fiad szemléletére...

De vedd eszedbe, ami irva van:

Hogy felkiált az égre Ábel vére!

Éj van, - fényes s csikorgó, mint mikor

A három koldus müvész született;

Hoztak lelkökben szép fényes napot,

S bár nem tart az nekik most meleget:

Legyen az élet keserű, rideg,

De térdök meg nem hajlik senkinek...

Boldog, ki csendes nyúgalom után

Meglátja, a szép hajnal mint hasad;

Boldogabb, kinek álom s éj örök,

S nem tudja: hogy mikor lesz viradat...!