MŰVÉSZET ÉS PÁLYABÉR. [2]

Egy boldog földön, szép hon kebelén,

- Sugáros éjnek hallgatag felén -

Hogy lásson sok bút, kevés örömet

Egy éjen három kisded született.

Egy boldog földön, hol sík téreken,

Terhes kalász és buja fű terem;

Holott a földnek gazdag kebele

Megmérhetetlen kinccsel van tele;

S a halmokon cserülte bérc alatt,

Hajló borágon édes must fakad.

Egy nép között, hol éhen veszni kell

A jelesnek, s rá fúlánkot lövel

A sziszegő gúny. E nép közt s hazán,

A mély tanácsu sors határzatán,

Hogy lásson sok bút kevés örömet:

Egy éjen három kisded született.

Az éj fényes volt, de zordon - hideg.

A föld szinét jég és fagy ülte meg:

Halotti csendben, gyászos pusztaság,

És a bölcsőre nem hullott virág;

De mennyből fényes angyal szállt alá,

S a három kisdedet megcsókolá.

A három kisded fölserdült vala,

Lelkén az angyal csókja lángola,

Küzdött, dagadt a hullámzó kebel,

Ölelkezvén szent álma képivel;

Az ifju nyilt, redőtlen homlokát

Szelíd merengés árnya folyta át;

Lelkén borongott titkos sejtelem,

Hol összeolvadt mult, jövő, jelen;

Mint a szirtforrás végre felszökelt,

Átvillanyozván a forró kebelt.

S megértve hívatása szent szavát:

A három ifju pályatérre szállt.

A költő ajkán édes dal fakad,

Lelket ragadva a szent áradat;

S hol a szív annyi szent hamvat talál:

Borongott a mult koporsóinál.

Édes szerelmek rózsafái közt

Dalán száz bimbót langy harmat föröszt,

Várt és epedt a fényes jövő után...

S szavát a nemzet meghallgatta tán?

Jó dalnok! e hazában a kebel

Áttörhetetlen jégpáncélt visel!

A festész mélyen elmerűlve ül,

Ragyogó képek lengik őt körül,

S miként a hívő keble istenén:

S vásznán, ecsetje végvonásinál,

Az álomképből szóló élet áll.

És fest az ifju... lát a képzelet

Tükrében lelke újabb képeket,

Művész ecsetje csodákat müvel;

Halj meg jó ifjú álmad képivel;

Ne tudd, ne tudd: hogy e nép elmegyen

Remekjeidnél némán, hidegen!

Ne lásd, ne lásd a port, mely ünnepi

Vonásidat fakóan ellepi!

De a zenésznek sorsa jobb talán?

- Van-e müvésznek üdv e dús hazán? -

Bűvös hangon zendűl meg hangszere,

Dala édes mint hajnal szendere.

Mely míg leömlik zengő hurjain:

El-elmereng szép lelke álmain;

Majd elborúl nyájas tekintete,

Sovány tengődés árva élete!

Virág helyett szúró tövist arat,

Mert zengedelmin e nép csak mulat.

Melyben ti éltek jó művészek! oh,

Az ország nem e világból való!

A három művész, három jó barát

Iván a fájó búcsú poharát;

A nagy, hideg világon...

dél, kelet

S nyugat felé búsan elszéledett.

Hol járnak ők?

Felőlök hírt ki tud?

Kérdezd meg, amely országokra fut

A hírt... vihart... és a koldust...

Ezek

Egyike tán találkozott velek!

Tiz év lezajlott; s gyászos feketén

Merűl el az idő holt tengerén;

Elsűlyedett... csak a felűleten

Úszkál halvány buborék csendesen;

Emlékezet a halvány buborék,

Mely a holt képét felmutatja még.

De a felejtés gyász fuvalmiban

Az is szétpattan, - s minden halva van!

Tíz év lezajlott; tíz év vajmi sok,

Ha kínt hozának éjek és napok!

Jött a müvész s mely lelkén ég vala:

Az égi lángnak oltárt alkota;

S ímé az oltár dől és omladoz,

- Romlást rá részvétlenség átka hoz, -

S a gyönge láng, mit úgy élesztgete,

Gúnynak szelében véglobbot vete.

Kinek magához keble egyre hű:

Ah, a művésznek kínja nagyszerű...!

Az élet alszik völgyen, halmokon,

Télnek viharja zúg az ormokon;

A nagy világra hullott hó-lepel

Fehér vásznát szélvész szaggatja fel.

Ki bolyg az útfelen magánosan?

Élő nyomorként, fércelt rongyiban;

Kínos mosoly vonúl el ajkain,

Vad fény lobog szemének lángjain,

És mintha űznék, gyorsan ront elő;

- A vész üvöltve száll - ki ő, ki ő...?

Im, hogy mindhárman vészben haljanak:

Felé közelget két koldús alak!

Karöltve jő a két gyámoltalan,

Kettő közöl egyik világtalan,

Világtalan s nyomornak embere...

Mellére kötve rozzant hangszere,

Mely néha-néha búsan felsivít,

Vihar tépdesvén toldott húrjait.

Találkozának... s aki maga jött:

Merőn megállt a két koldús előtt:

‘Hallgatni jöttök úgy-e engemet?

Hogy a költőről mondjak éneket,

Kire az isten megharagudott...’

»Megállj, megállj...!« kiálta fel legott,

- Megrázkódván az ismert hangokon -

Két koldús ajkán a mély fájdalom.

Az őrült költőt két müvész-barát

Tört lelke s karja híven fogja át;

Kinek lelkére kéje s bánata

Már a viszonlátásnak nem hata.

Oh szóljatok csak...! A vész zúgva száll

A puszta nyomtalan határinál.

Éj van. Mohos váromladék hideg

Táját holdsúgár látogatja meg;

Elült, kifáradt a veszett vihar,

Mindent fagyos hó, fagyos csend takar.

A három koldús-művész és barát,

Romok zugában vonja meg magát,

Az élet álma roncsolt képivel:

Számokra nincs a dús hazán födel,

Jer oh dicső nép! s íme láthatod

A koldúsokban öngyalázatod!

Ki, mig kövér falattal él ebed:

A müvészt éhen veszni engeded!

Ez átkozott bűn, nem hallod miként

Kiált az égre Ábel véreként...?

A téli éjnek zordon bájinál,

A festész mélyen elmerűlve áll;

És elfeledve szenvedést, panaszt:

Merész ecsettel fennen festi azt;

Szaván, a vak zenészre ráfuvall;

A lelkesűlet szent fuvalmival;

Bájos hang ébred néma hangszerén,

Hattyúdal a csikorgó éj felén!

Az őrült költő szirt-oromra űl,

És mintha ezren állanák körül:

Zavart eszmékben mond kínos regét,

Leirván benne gyászos életét.

És csend leszen... a gyönge nesz kiholt, -

Az életen hű útitárs ki volt:

Rongy, meztelenség, lelki testi bú

Között a három koldús összebú...

Az éj olyan szép és olyan hideg!

A szenvedőkre álomszél lebeg;

S alunni kezd a kínok élete...

- Légy üdvöz lágy szender lehellete!

Fáradtak ők, hadd szenderegjenek!

Jó éjszakát... az éj igen hideg...