MÚZSÁMHOZ

Mit gyötröd szomorú szívemet, oh igen

Durcás Múzsa? miért távozol el, mikor

Szemlélsz nyúlni kicsinded

Lantomhoz? mi bajod? felelj.

Vétettem? szabadon mondd ki hibáimat,

Kész jobbítni magát, aki megismeri

Vétkét; sőt bizonyos már,

Hogy jobb, mintsem előbb vala.

Múlván a sivatag Tél, puha szárnyakon

A csendes Zefirek visszahozák megint

Mindnyájunk örömére

A vígság nevelő Tavaszt.

Ugrál nyája körűl Títirus, és paraszt

Sípján víg dalokat billeget: Istene,

Pán meg nem veti, bátor

Kis mézet, s tejet áldozott.

A Szántó, mihelyest kél az aranyhajú

Hajnal, tulkaival metszeti gyöpjeit,

Nótáit fütyerézvén

Örvend; mert vele van Ceres.

Bátran járja Vadász a ligetek setét

Mélyét, s a felemelt bérceket; útain

Vígasztallya Diána.

Senkit sem hagy el Istene.

Ah! ílly boldog akar lenni, ki tégedet

Tisztel, Múzsa! ki már laurusokat rakott

Oltárodra! Reménylek;

A láng szépen emelkedik.