Naenia

Most semmi sincsen. Elmúlott a líra.

És rendbe látom életem sorát.

Úgy éldegélek, mint a többiek,

szivarra gyújtok, rémregényt falok,

s nem bánt a szent, a százszor szent betegség,

mely bennem élt. De beteg a világ.

De érezem a görcsös tárgyakat,

amint sebeznek durva széleikkel,

de érezem a terhet és a súlyt,

fullad tüdőm és vérzik a szemem,

de viselem most az egész világot,

az égtől, földtől vagyok viselős,

de tartom az erdőt, a házakat,

a dolgokat, mint Atlasz, sírva tartom,

és lelkem mint a föld.