NAGY LAJOS ÉS HUNYADI MÁTYÁS

Ki vagy te, fényes csillag az ó világ

Sötét ködében? Századok éjjele

Nyugszik terajtad: mégis égő

Arculatod közibénk sugárzik.

Ki vagy te, bajnok s rettenetes király,

Gyémántsisakban, mennyei fény között,

Ki úgy ragyogsz, mint Pharus égő

Lángja az éjj sivatag homályán?

Corvin, ki héró atyjai nyomdokin

Árpád szerencsés fegyverivel vivott,

Midőn az országos Dunának

Partjaiból Helikont idézett.

A bölcs s vitéz kar, mint az idős halál,

Mindenhatóság fegyverivel csatáz:

Őnéki a bércbástya csak por

S rózsalevél Boreas kezében.

Két nagy királyunk nyert koszorús nevet

A régiségben: mindenik a szelíd

Múzsák barátja, s mindeniknek

Múzsa szelid keze tört borostyánt.

Egy Nagy Lajos bölcs szárnya alatt hazánk

Rómát s Athénét látta felállani,

Atilla roppant városában

Mars, tudomány, hatalom virágzott.

S mikor ragyogtak tornyaid, oh Buda!

Felségessebben, mint mikor a dicső

Király s Apollo tisztelője:

Bölcs Hunyadink kezein virágzál?

Mint hajdan a nagy Delius oszlopit,

Delphus csudáit napkelet, alkonyat

Bámulta, s a fáradt szarándok

Ormai közt iszonyodva állt meg:

Sok messzi ország bölcsei, bajnoki

Jöttek hazánknak látni dicső egét,

Rémülve nézett a világ ránk

S nemzeteket tapodó erőnkre.

S egyszerre e nép, mely Hunyadink alatt

A legkevélyebb polcra emelkedett,

A durvaságban veszni tért, s ment

Két megutált cseh király kezébe.

Pallás s Apolló nemzik az istenibb

Bölcset s erőssebb bajnoki lelkeket,

Ők nemzik a Márs pallosával

Bírni tudó fejedelmi embert.

A durva nép közt sorvad az emberi

Legszebb tehetség, nem születik soha

Ott Socrates, s nagy Tulliusnak

Nem szabad ott nemesen buzogni.

Cato temérdek lelke legörbed ott,

Nem áldhat a föld bölcs fejedelmeket,

Nem támad ott Titus s Trajánus:

Durva Nerók vasigája büntet.