Nagy Oroszország

Lassan száll az esti ének,

mintha az esti szél sírása volna –

Alkony-biborban lassú ütemére

méltóságosan hömpölyög a Volga.

Partján szomorú, öreg muzsikok

álmodoznak a ködlő messzeségbe:

Nagy-nagy elfojtott, igaz orosz álmok

könnyezik némán: béke, béke, béke...

Én csak álmomban járok arra,

Vágyódva, gyakran, mindennap talán,

s megsimítom a parti, csonka fákat:

– Innen sóhajtott haza az apám...

Álmos fehér Szibériában

pihézve hull a hó;

s a szánkó vágtat

és égre tör száz víg hahó-hahó!

Messzire utazom.

Az utak mentén rongyolt,

didergő, sápadt gyermekek

(Apám ilyenkor mindig haza gondolt...)

Különös, hosszú Verne-utazás,

talán hat éve már.

A hó halkan szitálgat

és nyomunkban üvöltve

farkascsorda jár.

Megálljatok! –

Hahó! –

Leborulok az útnak peremére:

Ne menjünk tovább, szent itt ez a hely;

itt hullott el az apám vére!

Itt megpihenni jó.

A farkasok megállnak,

a szél is elhal

s pihézve, halkan, halkan hull a hó.