NAGY SZÁRAZSÁG IDEJÉN

Megfogyott az Ég esője,

Mint a régi magyar virtus

S olyan száraz a világ,

Hogy nem olthat már ezen

Még ezer akónyi bús vér.

Olyan száraz a szivünk is,

Hogy a lucskos förtelmeknek,

Miként egy szomjas szivacs,

Álmosan és szomjasan,

Telhetetlen hull elébük.

Száraz az itt-maradt lárma,

Szerelem, bűn, jóság, minden,

Száraz a rettenetes,

Száraz a jámbor, fehér,

Száraz bennünk a jó Isten.

És az eszünk nagyon száraz,

Kire olyan büszkék voltunk,

Ide-oda nézeget

S mint sok kölykű hős halott,

Olyan árván hagy bennünket.