Nagybátyám

Hogy széthullt, s eltűnt

Minden holmija -

Csak az ablakban

Áll nehány pipa,

Pár meggyfaszár,

S pár megfeketedett

Dióbarna kupak -

Úgy, ahogy odatette,

Mielőtt befejezte

Ezt a földi utat.

Derült nyugalmat szívott a pipából -

Most is hallom, ahogy fujtat s szipákol,

Kutatja, hogy szelel,

Szurkálót használ nagy szakértelemmel,

Bajlódik tempósan vele,

Míg lassan, lassan meggondolkozik

S engedelmesen füstöt ereget

A bölcseségnek ez a kútfeje.

Nagybátyám -

Ő volt a familiában

Egyedüli született optimista.

Akármi jött, csak legyintett kezével

Rendületlenül: „Semmi baj” - kismiska.

Ő volt, ki újságolta Tizenötben,

Hogy ötmillió muszka került kézre

Elevenen, egyszerre, egycsapatban. -

S a háborúnak vége.

Ha nem hitte is, - hirdette s nevetett.

A sodrából kihozni nehezen

És ritkán lehetett.

Beszélni nem sokat beszélt,

Gyümölcsfákkal többet, mint emberekkel,

Botjával, kutyájával és a heggyel -

De engem nagyon, nagyon szeretett.

Mikor este az óra elütötte

Tompán a tizenegyet,

Felkelt, s kiment: „Még egy pipa dohányt...

Azután én is aludni megyek.”

A pipák állnak az ablaksarokban,

Példásan, csatarendben.

S hozzájuk nem nyúl semmiféle kéz.

Csak néha képzel füstös glóriát

Fájdalmasan

Köréjük az emlékezés.