NAGYJAINK.

Mi voltál mindeddig, szülő honom?

Asztal, mely állt terítve gazdagon;

Áldásaid: bor és kenyér;

Arany pohárban sárga tűzborod,

Kenyered, mint a hó, fehér.

S gazdagságodban Isten megvere,

Mert csak nehány kiváltságos here

Emészté dús áldásidat;

Mig millió koplalva dolgozott,

Kapván csontot s kenyérhajat.

Nagyok! tán az ördög volt veletek,

Hogy tálba nyulni nem engedtetek

A népnek, mely igás barom

Volt a békén; s elhullt, nem tudva, hogy

Kiért? miért? a harcokon.

Apáitok példája vont talán?

- Járván a néphóhérok nyomdokán -

Ti nem mérkőzhettek velek!

Mint a bősz villám pusztítottak ők,

De legalább fénylettenek!

Igen, fény és dics, melyben jártanak,

Jól rájok illett mint páncél, sisak;

Erőtlen vissza magzatok!

Sisak, páncél, ez ősi hagyomány,

Ronggyal volt tömve rajtatok!

S jött a nagy óra, - s ti nem vesztek el!

Sőt megifjultok a nép ezrivel,

Mert immár elrémültetek,

A csillogó csecsebecsék után

Négykézláb mászva, mint gyerek.

Kértünk: hogy önkezetek rontsa szét

A kiváltságok vén épületét;

Kértünk, de mindig hasztalan!

S jött a földrengés, megingott a ház,

S a rozzant fal ledőlve van!

Az egész erdő számotokra nőtt,

Hiába kértünk egy kis tüzelőt,

Hogy a nép fázik, didereg...

S dördült az ég... s nyájas meleg tüzet

Nekünk a villám gyújta meg!

Hanem hiszen már minden rendbe’ van!

Oh nézzetek a népre nyájasan,

Szegény, ez mindent elfeled!

S oly szívesen kiáltja véletek:

Csend, egyetértés, szeretet!