Nap és hold

Mitől lettél oly idegen, barátom,

oly távoli és meg nem fogható,

oly távoli és kísérteties?

Sok-sok parányi hétköznapiságod,

dohánytól sárga ujjaid, melyek

játékosan az asztalon doboltak,

telt ajkaid, melyek kis félkörű

homályt hagytak a pohár peremén,

nyírt bajszod, melyre tréfásan fagyott

téli reggel a bolyhos zuzmara,

szürke szemed kissé kunkorodó

pillaszőrei, melyek huncutul

rebbentek meg a sakktábla fölött,

ha rosszul léptem s egy-egy tisztemet

letaroltad, jóízű kacagásod,

nyujtózkodásod, kéjes ásitásod,

ezernyi apró hétköznapiságod

mitől kaptak oly hallatlan tekintélyt,

lenyűgöző és fenséges vonást,

hogy már a puszta képzeletre is

feszes vigyázz-ban áll a lelkem és

csöndben borzong és némán tiszteleg?

Ó, vettem észre már hasonlatos

átváltozást közönséges, szelíd

tárgyakon is: a kerti asztalon,

a kéményen, a házunk födelén,

a fákon és a nyári bokrokon

és mindenféle egyéb dolgokon.

Nappal, mikor napfényben fürdenek,

a megszokott, józan világitás

világában, oly meghitt ismerősök,

mosolygósak és engedelmesek,

unalmasak és alázatosak,

mint a napok egyforma, szürke rendje,

a szorzótábla száraz logikája,

a reggel, délelőtt és délután.

Ám éjenként, ha nedves suhogással

a reszkető, hideg, ezüstfehér

holdfény esőzik rájuk: növekednek,

növekednek és egyre növekednek,

valamely ismeretlen őserő

költözködik beléjük, imbolyognak

hallgatagon, puhán, rejtelmesen,

titokzatos, ember-nem-járt világnak

megfoghatatlan törvénye szerint.

S égigérő kísértet lesz a fákból,

egymással suttogó és egyetértő

szellemlények a fürtös orgonákból,

a háztető félelmek tánchelye,

a kémény furcsán fölfelé mutat

valami láthatatlan nagy titokra,

figyelmeztetve s hallgatásra intve

s ha elhaladsz az asztal és a szék

mellett, vigyázva, lopva visszanézel:

nem indul-e utánad nesztelen,

gonosz szándékkal – s csend van, iszonyú,

dermedt és őrjítő csend mindenütt

és jól tudod, hogy titkot rejtegetnek

minden tárgyak és minden létezők

s a holdfényben mindennek titka van

és mind tudják az egymás titkait,

csak te nem érted, te nem értheted

ó, lelkem, aki lassan elhaladsz

e reszkető és zajtalan világ

idegen, szörnyű fensége előtt,

feszes léptekkel, félig eszelősen

és jobbra-balra némán tisztelegsz.

Ottkünn fehéren tűz, ragyog a hold,

tárt ablakomon át szobámba lát;

míg én – az élet és a nap fia, –

ülök meg-megreccsenő bútorok közt

és homlokomat símogatva tízszer,

húszszor is elismétlem csöndesen,

roppant csöndesen, hitetlenkedőn

és mosolyogva ezt az egyszerű

kis mondatot, hogy: – Meghaltál, bizony,

egy éve már, hogy meghaltál, barátom.