Napfogyatkozáskor

By János Vajda

Itélet van most fönn az égen,

Nézi a bámész föld nagy mohón.

A nap képe úgy elfeketül,

Mint az ember arca a bitón.

És tán a felséges padláson

Inganak is már a gerendák.

Biz e rozzant föld még szétmállik,

Mint a nagy tudósok jósolák.

Ami nem lehetlen, meglehet,

Hogy az épen most következik:

Mielőtt én édes kedvesem,

Szedtem volna ajkad epreit.

Hátha nem hazudnak a jelek?

Jer ölembe, szép szerelmesem,

Aztán romba dőlhet a világ:

Karjaid közt észre sem veszem.