Naplójegyzet egy havas reggelen

Láttad, ki járkált itt az éjjel?

Mint egy átváltozó müvész,

mint egy fehér festőmüvész,

mint orfeumi csepürágó,

ki szappanhabbal fest tükörre,

úgy jött a hó, ez a kiváló,

öreg varázsló tündökölve.

Előtte minden út kinyílt,

festett mesét, havas idillt,

besurrant ide és oda,

akkor történt meg a csoda.

Elaggott a föld s perc alatt

megőszült százezer kalap,

úgy hogy a száraz és poros

elpetyhüdt város oroszos.

Amerre nézel, tiszta hó,

nyugodt és fényes takaró.

Rózsálló arcfesték a nőnek,

szépitőszer, gyöngy, puha szőnyeg,

a fájó földön téli vatta,

langyos meleg serked alatta,

bebársonyozza az ereszt,

kabátunkon gyémántkereszt,

száll és csengettyüz lebegőn

az éles kristály-levegőn.

Az utcasárnak tiszta krém,

a kolduscondrán drága prém,

az égből bőkezűn lehint

boát, marabut, hermelint,

most mint nyolcsarku csillag ég,

most karperec, ezüst nyakék,

most egy csiklandó pici rost,

a tél fehér rózsája most,

nappal sportpálya, éjjel édes

fehéren égő, enyhe mécses,

nyugodt derengés. Ropogó

fehérség. Édes rokokó.

Kegyes és fínom, néha mókás,

a kocsis is - allonge-parókás.

A kültelek most egy nagy asztal

terítve hófehér damaszttal

s az éj cukrozza kényeként

a sárt, mint cukrászsüteményt,

hideg, fehér törött cukorral,

úgy önti a cukrot csuporral

és minden édes és fehér,

ameddig csak a szem elér,

cukros a rét, az út, a ház,

cukros a lámpavas, a gáz,

cukros a házak teteje,

a göröngy cukros gesztenye,

a sár is mézzel van sodorva,

s a szemétdomb hódítva, halkan,

rokokó fehérben, aranyban,

úgy állt, mint lakodalmi torta.