NAPRAFORGÓK.

Lánykám! hiven szeretjük egymást,

Szivünké e boldog titok;

Miért hogy szép arcodra mégis

Sokáig nézni nem tudok!?

A napimádó földre omlik

Az égő isten-arc előtt,

De vakmerőn belé-tekintni

Tiltja vakító fénye őt.

Szerelmed napja életemnek,

Oh bájoló leány!

És mégis, ah, bús hervadásban

Orcám oly halovány!

Mely életet hint napkeletről

Hatalmas fényivel:

A föld szinén a lángoló nap,

Egykép hervaszt, növel.

Bár boldogító szerelmedet

Későn vallod meg, oh leány!

Ah, mégis jól esik szivemnek

Én életem bús alkonyán!

Miként ha vész közt folyt le a nap,

De kárpótlást mosolygva ad,

Haragjaért a bús viharnak,

A tiszta csendes alkonyat.

Létem tied vala

Oh leány, én hű árnyad valék!

De meghalványodám

S mellőled búsan elhalék.

Nem süt a szerelem

Üdvet sugárzó napja már;

Az árny is elenyész,

Ha elpihent a fénykirály!

Oly sötét a

Sirnak éjszakája,

De békesség

S nyugalom hazája!

A nap elhuny...

Gyász függ a világon;

De az éjben

Nyugtató az álom!