Napszálltakor

Alig volt dél - és íme este már,

az ablakot ködfátyol keni be,

áttetszik rajt’ sok vonalatlan árny

sötét és mégis halavány szine.

Benn ágy alól, sarokból a sötétség

kimászik, mintha tolvaj volna csak,

ki nappal még a házban elrejtőzék,

s előbuj lopni, mikor alszanak.

Tévedsz, tolvaj sötétség, én nem alszom,

s te kincseimből semmit el nem lophatsz,

amelyek lelkem mélyében ragyognak.

Lelkem ragyog, mint gyémántkő ragyog,

S te félsz a fénytől. Én a fény vagyok.

És én nem alszom, mert én sohasem alszom!