NAPSZÁLLTAKOR

Szeptember szőke napja hozott el

egy messzi kertből, szikkadt szérük mellől,

hol mákvirágok keserve pereg

és bánatpor hull a virágszivekből.

A szél kapott föl s úgy hozott elém:

nagy, messzi elhalt forró nyári csókot,

amely a szőke szeptemberbe szállt,

míg nyári felhők selymébe fogódzott.

És napszállatkor megtört az utad;

megállított egy bús temető táján

egy szomorúfűz méla hajlongása.

Alatta egy kő: - nevet nem mutat -

leendő sírom. E bús kőre szálltál

s most az ősznek jelezzük az utat.