NÁSZ

Szellőről álmodik az éj,

A tikkadt nyári éjszaka sóhajtva

S a remegő, szomjas virágbibékre

Most pereg le a hímpor lágyan.

Az éj szomorú szemén a fehér ködudvar

Mint a vágy gyűrűje, mint az epedés árnya,

Úgy feküszik. - Sápadt boszorkafény

Csak árad, ömlik, mint tejszín folyam,

Széttört sugárok, - száz fürge ezüstgyík

Sajogva szökdös a fák levelére

Vagy elsurran néma kövek mögött,

Ha megmozdul a falon a bokrok árnya,

S a karcsú oszlopok magasabbra nyúlnak.

Csend, - csend! Ez ma a rontás éjszakája!

És lassan, mint aki előbbre-előbbre görnyed

Az ajk fölé, amit tilos csókolnia,

Úgy hág magasabbra az éj szeme, a hold.

S egy percben - mintha megállna. -

Már leszakadt róla a felleges árnyék

Foszló, halovány ködkisértetek ott fenn,

Elnyuló testűek, iramlanak sietve az útból,

Mögötte csak a setét, örök ég

Virraszt hallgatva, mélyen, csodamélyen,

- Egyszerre, - megreszket a holdfény.

Villanó sugara egy ablakba ütődik

A hószínű, csendes palotán,

- S úgy tetszik, - mintha zörrenne is az ablak.

Aztán valami titkos jegyű folt,

Kuszált betűi a rezgő, futosó fénynek,

Látszanak írva egy kőszobor alján,

De csak egy percig.

Odabenn árnyak kelnek, köszöntik egymást

A lenge márványívek alatt,

Ám gyorsan ijedten szétrajzanak újra.

Csend, - csend! Valami készülődik itten,

Valamire vár,

Valakit hív, keres, akar a hold.

Im, nesz nélkül kitárul az ajtó szárnya,

S a lépcső fokán, az alabástrom-küszöbön

Kilebben a néma asszony. - Szeme lehunyva,

A homloka sápadt, és az ajka körül

Vonaglanak titkos, rekkenő lázak.

Lépése nesztelen, s imbolygó, mint a lidércfény.

Ám hosszú köntöse tarkán teleírva virággal,

Halovány iriszszel, lengő, hajladozó silliomokkal,

A karcsú szárak átfogják, simogatják a testét,

A halkvonalú, finom, pihegő testét,

Lágyan omolva rá, s összetapadva

Saruja kötésén, mint hév ölelés.

- Megáll. Az arcát lassan fölemeli a holdra

S az rávillan, - ittas, ujjongó csókkal,

Forró, vad, szomorú sugárcsókkal,

Behinti vele a vállát, a köntöse virágit,

S ő hátrahajol,

Sötét haja villódzva, kibomolva esik szét,

S visszamosolyog rá gyöngén, asszonyos-engedőn.

Egy perc.

- A kert minden bokra egy hallgatag őrszem,

Minden kis levél lehellete visszafojtva,

Minden virág értőn, okosan lehajtva fejét.

Csend! csend!

Kék pára száll fel egy urna száján,

Egy kőurnából, a pillérek megett,

Hol játszva fogózik beléjük a korlát,

Nem látta senki. Erre suhant el a mámor.

- S a palota asszonya fölemeli karját,

Remegő virágkeze a köntösbe fogódzik

A kebel táján, és megbomlik a kötés,

Feltárva a bűbáj. A halvány silliomok

S a lenge iriszek szomorúan engedik el

A bőr meleg, sárgafehér selymét,

- Hol kék erek lüktetnek haloványan, álmodón.

- S fonnyadtan esnek le a karcsú, füzéres bokához.

Egy perc! Egy felcsukló sóhaj perce az egész, -

S összeremeg a csudás test,

A kebel, a váll, a halkhullámu csipők,

A gyönyör kígyója átcsavarodik rajta,

Aztán lesiklik. Egy lüktetés még, és vége.

Most megmozdul az asszony. Felnyitja szemét,

Tévedezőn, törötten reszket meg a fénye,

S a földre mered tünődve. Aztán lehajol,

Fázón magára húzza a leplét,

Hervadtvirágos szomorú leplét,

- Ráborul újra a sok letörött irisz,

Összecsuklanak a fáradt silliomok.

S ő megindul roskadón, lehajtott fővel

Oda, ahonnan jött, - a néma asszony.

- Odalenn hűs szél támad a fák közt

Sóhajtanak a szegény termős virágok,

Ha megmozdul a falon a bokrok árnya,

Mert ez a rontás éjszakája volt!

- - Az égen viharjós, fekete felhő

Vonszolja testét lomhán, - míg eléri

A sápadt vőlegényt és befödi arcát

A holdnak.