Nászdal [2]

Örök körökbe írva már a sorsom.

Én túl kerültem már a földi gondon.

A csillagok közt érzem homlokom már,

Nagy életemnek romján áll az oltár.

Az emberekre megbékülve nézek,

Hisz asszonyom van, az örök művészet!

Szomorú volt az élet, ó de szép volt,

Vihar borult, de kiderült az égbolt.

Isten, ma téged várlak, ritka vendég,

Oly mély a vágyam, mint a végtelenség.