Ne ismerjen...

Ne ismerjen meg soha senki

És ne lássa meg szememet

És ne fogja meg kezemet

És ne tudja, hogy milyen vagyok én!

Vegyen engemet köd körül,

Mely senkinek sem könyörül

S legyek én mindig nagyon messze!

Legyek én mindig nagyon messze

Egetostromló, kopár szirttetőn

És arcomat felleg fedezze

És úgy tekintsen rám a szemetek

Lángoló vággyal, – epedőn, – – –

S ha összekulcsolt kezemet

Égnek facsarják vámpír-gondok

Higgyétek azt, hogy áldást mondok!

Higgyétek azt,

Ha magasságom bűvös ködpalástját

Bíboros fénnyel szövi át a nap,

Higgyétek azt,

Hogy boldog vagyok s szelíd-lelkű

Mint május-reggel, oltárnál a pap.

Higgyétek azt, hogy jó vagyok

És higgyétek, hogy így imádkozom:

Örömem teljes, mi kell még egyéb?

(Pedig azt mondom:

Meztelen lábam tövisekbe lép!)

Higgyétek azt, hogy így imádkozom:

Áldott légy, Uram, gyönyörű az élet!

(Pedig azt mondom: meddig tart ez így még?

És gyöngeségem kínpokolban éget...)

Ha befejeztem imádságomat

Mondjátok rá, hogy – Ámen!

És ne ismerjen soha senki

És ne tudjátok: milyen vagyok én!