NÉGYEN UGROTTUNK VÍZBE

Négyen ugrottunk vízbe. A habok

Szivünkben zúgnak, zubognak, fehér

Tarajuk lobog, mint kigyulladt zászlók.

Barátaim, szép, tiszta, hűsitő

Nagy lángokat kavartunk a nyugodt

Vizekből, melyek bátor vágyaikkal

Dallal vonulnak roppant hegyfokok

Istenünk-rakta tornyai alatt.

Az áldott anyaföldet más ki vinné

Friss karjaiban, testében, szivében,

Ilyen erőt-foganó, tiszta nászba?

Ki fojtaná el borús könnyeit,

Bús sóhaját az árva panaszoknak,

Hogy szivében fájóra földagadjon

Minden, mi Istendicsérő, derék,

Emberben-bízó cselekedet volna

Az új kapuk gyémántos fordulóján?

Ki maradna még komoly és erős?

Ó maradjunk is erősek nagyon,

Ha majdan eljön bensőbb rokona

Erőnek, földnek, víznek, tisztaságnak,

Elporló emlékünk fölött ne hallja

Bús szózatát az igaz kritikának:

Elfordult arccal vették be a földek,

És némán vették vissza a vizek,

Kik az erőt: A földet izmaikban,

S szivükben a háborgó vizeket

Egy gyönge korban gyáván megtagadták.