Negyven pillanatkép

Sár és virág, kavargó semmiség,

de hirtelen, mint villám, hogyha lobban -

két sor között - kinyíl nekünk az Ég.

Mint árva rokkant, aki cigarettát

koldul a hídon, úgy esdünk hitet mi.

Európa költői, kik ma élünk,

s szeretnénk szebb sziget felé vitetni.

Külvárosi kapuban kisgyerek

száraz kenyeret majszol, ám - igézet -

az édes, ikrás napfény rápereg,

s ő nyalni kezdi ezt az égi mézet.

Mondd, láttad-e a pusztát nyári délben,

mikor kövéren sárgállik nyugalma,

és sárga minden, mily hideg-fehéren

villant ezüst-szikrát a sárga szalma?

Az utcanők fényes ruhában

akárcsak az olcsó selyemcukorkák,

s fülembe súgnak, a szélnél puhábban.

Fejében az anyagi gond

csörögve ébred, és megöblösödve,

halálosan zúg, mint a gong.

Csodálatosan érett, mint a kajszín-

barack, s mosolya úgy csorog le dúsan,

mint cukrozott gyümölcsre sűrü tejszín.

Ó dáridós hajnalban borban úszó,

ősz bajszok és könnyes-vad rikkanások,

lassú halált kísérő hegedűszó.

Beszélgetünk szobánkban még a csacska

nyár hancúzásáról, s te, csöndes ősz,

oly észrevétlen-lopva, mint a macska,

bejössz.

Végtelen napjaim

menete.

Bámulom, elborult

remete.

Várni még, élni még

lehet-e?

Fönn az ég, lenn a föld

fekete.

Szánts tollam, villogó

eke te.

Ó nő, te drága lengyel,

olyan vagy, mint az angyal.

Szépséged égi rendjel.

E csókkal, puha-langgyal,

kérlek, hogy ne feledj el,

és érd be a kalanddal,

e bús-egyetleneggyel,

és légy nekem a bandzsal

önkívület, mely kengyel

nélkül az égbe nyargal.

Beh titkos is volt a másik szobából

egykor a kedves „messze” hangja.

Most nincs titok és messzeség, lejárt már

a régi ábránd úri rangja.

Mily józanul kong pesti rádiómba

a Westminster Abbey harangja.

Mint régi, szent apáca, úgy vágyja már a mennyet,

hogy csak bélpoklost ápol, s mert a sebet utálja,

magát megbüntetendő felszürcsöli a gennyet:

úgy én dühös rajongó, aki e korba senyved,

s homályban, állatok közt a tiszta fényt csudálja,

dacból sarat zabálok és kortyolom a szennyet.

Egy asszony is van itt, rekedt.

Ölel egy halvány gyermeket.

Az élet, élet verte meg.

Azért remeg.

Sóhajtva néz a földre le.

Szeme sós könnyel van tele.

Batyuja sincs. Nincs más vele

csak élete.

Piros levéltől vérző venyigék.

A sárga csöndben lázas vallomások.

Szavak. Kiáltó, lángoló igék.

Kis, furcsa lányok, édesek,

hová repült a régi kedvem?

Minden, mi szép volt, szétesett.

Jaj, jöjjetek és súgjatok még

nekem valami kéteset.

Mióta vágyakoztam már reátok,

s most végre-végre visszatértem ím.

Cigányzene, holdfény, bor, régi átok,

ábrándozó lányok, nyájas családok,

ti mérgeim.

Két pár cipője volt és két ruhája.

Zord volt. Nem is mertünk fölnézni rája.

De néha este ellágyult, megolvadt,

nyitotta nékünk az ablak kilincsét,

és megmutatta mesebeli kincsét,

az őszi égbolton a tiszta holdat.

A pitvaron a tengeri

nevet a nap piros tüzére,

de sárga árnyát elveri

a paprikák piros füzére.

Száll-száll a lelkem kergetőzve

a mustszagú, világos őszbe,

mint szélbe csörgő papiros,

fölötte a halál és élet

a sárga és piros.

Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt:

egy ködbe olvadt álom és való,

ha hullt a hó az égből, porcukor volt,

s a porcukor az abroszon a hó.

Mi ez a vágy, mely vérem megrohanja?

Nő, légy velem most, alkoss, szülj meg újra,

boldogságom rejtélyes édesanyja.

Paraszti múzsa,

ki hajdanán oly üde voltál,

akár a rúzsa,

fested magad, s kopik az arcod

gyógytári rúzs-a.

Utókor?

Megyünk az úton s elfödi nyomunk a

futó por.

Jaj, hogy csörömpöl, zajlik a dagadt ár,

ropog a jég és elreped fönn és lenn,

minthogyha csillárt, tükröt törne barbár

dühébe sokszáz őrült forradalmár

egy óriás üvegkereskedésben.

Egy könyvvel elaludtam, elfeledtem

kitenni a kezemből, nyomta mellem,

fölébredtem reá és elvetettem.

Ó, nemsokára csöndesen, meredten

nyugszom a földbe és föld lesz felettem.

Azt el fogom majd bírni? Lehetetlen.

Itt az ítélet pusztán alaki,

mindíg kell a börtönbe valaki.

Zöld lepelben állsz, mint karcsú, könnyű,

lenge fűz.

Nézlek és átélem életed most,

gyenge szűz.

Szived a melled kis templomában

csengetyűz.

Egy pillanatra láttam csak zafir-

szemed s csodásan ellebegtél,

mint a zefir.

Azóta lelkem őrzi képed,

olyan szilárdul, mint a gránit,

s enyém a bánat.

Bosszús

dühvel harapja ablakom az orkán,

s brummog sötéten, mint egy síri és mély

basszus.

Félhat.

Köd és magány, halálos elhagyottság.

Ki egyedül van egy hotelszobában,

félhet.

Kerestelek,

majd jöttek a deres telek

és este lett,

csak bódorogtam, mint a vak,

nem is találtalak. -

Szétváltunk, mint peres felek,

de most, tündökletes alak,

magányomban börtönfalak

éjére festelek.

(Lélektani meghatározás)

Emlékezet,

most azt hiszed, volt, most meg azt hiszed, hogy

nem létezett.

(Ez talán inkább bölcseleti)

Emlékezet,

tebenned él és van, de hogyha meghalsz,

elvész veled.

(Regényes és ábrándos)

Emlékezet,

ledőlt tanyák, romok és régi sírok

mellé vezet.

(Alázatos, szomorú fohászkodás)

Emlékezet,

rokkant barát, nyújtsd a világtalannak

szent félkezed.

Megjöttem éjjel a vonattal.

Tél volt, setét.

Anyám otthon úgy jött elém, mint

a múltba rég.

Reám borult. Én nem akartam

megnézni még.

De ő mutatta, hogy amott túl

két gyertya ég,

s ekkor a régi üvegajtón

már láttam végtelenül-ismert

halott fejét.

Hol vagy, apám,

hol vagy, te nagy.

Nem vagy sehol,

de vagy, de vagy.

Valami rejt,

valami zár.

Mi ez a csönd?

Mi ez a vár?

Ötven felé kivetjük önmagunkból

mindazt, ami cifra s szedett-vedett lom,

s olyan komor, fönséges lesz a lelkünk,

olyan hideg és kongó, mint a templom.

Halvány ezüstfüst futja be a fákat.

A téli reggel éles, zúzmarás.

Olykor, mikor lehúzzuk téli kesztyűnk,

belénkharap a fagy, s mi sírni kezdünk,

mert fáj a seb, mint a farkasmarás.

Egy hang kiált belőlem: élni, élni,

s egy másik is: a semmibe alélni,

már látom a partját csillámlani.

Elülnek a gyötrelmek és a láznak

rémképei, s fejembe fölcikáznak

a morfium arany villámai.

Rég elröpült már kisfiam kacajja,

állok magam.

A múltba nézek és előre, várom,

mi hátra van.

Örömtelenség, hó és csönd köröttem,

határtalan.

Olyan vagyok, mint téli fa az erdőn,

madártalan.

Borul a hívő, friss gyerekszem,

tündért se látok, nem verekszem.

Jobb volna elköszönni: jó éjt,

s eldobni ezt a nagy világot,

mint egy dióhéjt.

Mint telefon az elhagyott lakásban,

mely éjidőn reménytelen csörömpöl,

úgy jajveszékel itt hiába lelkem,

oly messze az élettől és örömtől.

Ki a halált legyőzted hajdanán,

te életet adó, legtitkosabb nő,

a Semmi partján majd erős neveddel

köszöntöm a kemény halált, anyám.