Néha éjjel

Éjszaka néha fölréved az ember.

Az ember, aki nemsoká öreg lesz

S míg el nem nyomja újra lassú szender,

A gondolata motoszkálva tesz, vesz.

S mint hirtelenül villant gyufafénynél

Egy tájat lát, mely a szűz hóba csillan,

Két fiatal lányt csengő szánka mélyén

S köztük magát, megittasodva, ifjan.

Oly lehetetlen távoli e táj már,

Oly hihetetlen fiatal ez emlék,

Csak jobban érzed most, ami reád vár,

Jönni feléd a romlás fejedelmét.

Fejed befúrod a párnádba fájón,

Rövid fohászt sóhajtasz fázva, félve

S a táj, a lányok, ifjúság a hóban,

Aléltan hullanak az örök éjbe.