Néha félek...

Néha félek...

Úgy nyugtalanít ez a suttogás,

Ezek a halk neszek,

Ez az imbolygás, ez az összejátszás

A hátam megett.

E halk hullása nem tudom minek.

Itt nem hull levél,

Tán az Idő pereg

Bús percegéssel itt, az örökzöldben.

Néha félek...

A fenyves olyan kísérteties.

Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok,

S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.

Egy idegen parány,

Akit nem tűr az ősvadon magában.

De multkor egy gyökérbe botlott lábam,

S ahogy fölnéztem,

Megrázta szakállát egy vén fenyő,

És így szólt hozzám barátságosan:

Öcsém, jobban vigyázz!

S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!