Néha ingerkedik...

Néha ingerkedik velem a sátán,

S szól:

Minek szórod így, balgán szerteszét,

Mutatva úton-útfélen

Az álmaid, s mindent, mi benned szép?

És tornyosul bennem egy őrült vágy:

Mindent, amit elszórtam, visszakérni.

S az ércemmel a mélybe visszatérni.

Ne hordozzák körül, mint véres kardot,

És kicsorbultan, ne dobják majd félre;

Mert minden hiú: tisztesség, dicsőség,

És az áldozat omló, meleg vére,

És egy jó van: a béke.

Ne legyek átjáró-ház, nyitott szín,

Ahová minden jött-ment betekinthet,

Látva, hogy terem az öröm, s a kín,

És nevetve, mi nekem szent: a kincset.

Ne jöjjenek az irigység-darázsok,

Kiknek raja a gyümölcs körül dong,

S ne jöjjenek az apró tű-szúrások,

Mik jobban fájnak, mint egy vasdorong!

Inkább semmi se jöjjön,

És az el nem sírt könnyek tengere

Bennem iszonyú áradattá nőjjön!

S az el nem dalolt dalok óceánja

Zúgjon és hömpölyögjön bennem,

Mint egy elzárt, külön világba’!

Ne tudjon rólam senki semmit,

Tán egy-egy drága lélek még...

S csak önnön lelkem sziklái verjék vissza

A hangom,

Mint a legördülő kő dörejét!