Néhai debreceni főbíró Domokos Lajos halálára

Horác hatalmas lelke! ki számtalan

Időkre nyúló életeket merél

Igérni lantos verseidnek,

Vétkezem-é, ha nevedre vágyok?

Nem, sőt ha mindjárt vétkezem is, merőn

Nyomodba lépek, már ihol a paizst,

Miként te, szintúgy elvetettem,

Csak hogy igaz követőd lehessek.

Te Lolliusnak címeres életét

Hosszúra nyújtád, én se szabok határt

Rezegve zengő verseimnek,

Míg valahol magyarul beszélnek.

S nem engedem meg, hogy Domokos nevét

Irígy feledség éjje borítsa be,

S ha érdemét kizengi Múzsám,

Gyenge, zokog, s kesereg kimúltán,

Ne éljen önnön kénye szerint, kire

Hazája lelkét bírta, nem éle ő,

Ne légyen egy ember magába,

Sok vala ő, sok is a mi híjjunk.

Dicső halandó! mely keseregve néz

Az árva község, a közügy és ez a

Bajnoktalan vallás utánnad.

Mely sok ezernyiszer ásna még fel!

Kicsinyhitűek! nemde nem így vala

Az atyja Márton hunytakor is, pedig

Láttátok ő képét fiában,

Mert hiszen a nagyok a nagyoktól

Lésznek, ne szűnjön senki reményleni,

Engedd atyáink Istene, hadd legyen

Háládatos szívünk örökre

Oszlopa a Domokos neveknek.