NÉHAI VAJDA JÁNOS

Sokáig várta szegény a Halált,

Pedig magyarul s nagyon szépen hívta

S vén haláláig hiányzott neki

Dárius kincse: azaz száz forintja.

Talán a mája se volt épp’ szelíd

Olykor biz’ nyűgös volt ez a vén gyermek.

De hisz’ Istennek s ami keserűbb:

Magyarnak, bárdnak, poétának termett.

Durcásan, büszkén csörtetett tovább

Rakott, hívó, bő, nagy asztalok táján,

Dalolt, virrasztott, pusztult csöndesen

S gőggel rugott ki végső éjszakáján.

Bakonyi fajta, karakán magyar,

Pazar volt, jó volt rossz fajtája mellett,

Magyar mértéknél ő többet adott

S ő azt se kapta, ami nagyon kellett.

Akkor is úgy volt: frász törhette ki

A Dal és Szépség nyugtalan magyarját,

Mert úgy van igaz magyarság szerint,

Ahogy cudarok és urak akarják.

Mert úgy van most is, kis, szamár gazok

Fojtják el, fogják az Isten növényét:

Magyar és vátesz, ez éppen elég,

Hogy honi késsel szent szivén döföljék.

Mert úgy van, úgy lesz, nem kell ám ide

Valaki ember, igazán nagy, gazdag,

Hagyjuk szabadon, simán a teret,

Úrnak, nemesnek, hitványnak, pimasznak.

Óh, vén por-ember, boldog néhai,

Fáradt-irigyen, búsan megidézünk

S megejt bennünket a magyar remény,

Ha szikkadt, porladt koponyádra nézünk.