NEM AKAROK ÉN HÍRT

Nem akarok én hírt, hiú dicsőséget,

De reátok hagyni örökebb emléket:

Lelkemet vegyétek!

Azt akarom váltig, hogy ami bennem dúl,

Dúlja föl szívetek, és láthatatlanúl

Én legyek rajta úr!

Halálom után sem akarok hírnevet;

Szerelmet akarok! - És aki nem szeret,

Gyűlöljön engemet!

Mit érne koszorú, mit a sírkő nékem!

Be akarom vésni, hogy lélekben éltem,

A szívekbe, mélyen.

Nem akarok tapsot, múló dicsőséget,

Nem rovok a porba porlatag emléket:

Több az, amit kérek.

Hogy lángjától annak, mit érzek, gondolok,

Forrjanak, égjenek a jövendő korok:

Hatalmat akarok!

Hatalmat akarok, iszonyú hatalmat,

A lelkeken venni örök diadalmat:

Nem földi jutalmat!

Csak lobogj, én lelkem, mélységbe világíts,

De csalóka fényben fürödni ne áhíts,

Vesd meg csillogásit!

Égj emésztő lánggal, imádd a vész lelkét,

Érezd az igazság démoni szerelmét,

Mit senki ki nem tép!

Az örvények lelkét, tenlényedet fogd át,

Járd az önismeret üdvözítő poklát,

Éjjelét ragyogd át!

S ti tépjetek ízre, boncoljatok engem:

Találtok egy szilárd, dacos magot bennem,

Mely föltéphetetlen,

Mely dacol a bontó, fölmetélő késsel,

Melyet le nem győztök elemezve ésszel:

Egy az istenséggel.

A rémes tudattól, mit örökül hagyok,

Sápadjanak el a szülemlő századok:

Hogy örökké vagyok!

Érezze minden át önléte szerelmét,

S világítva szítson lángra minden elmét

Az örök-emberlét!

Hatalmat akarok, iszonyú hatalmat,

A lelkeken venni örök diadalmat,

Nem földi jutalmat!