NEM CSODA, HA UJRA ÉLEK...

Nem csoda, ha ujra élek,

Mert hisz ujra láttam őt!

Visszaszállt belém a lélek,

Eszmélek, mint azelőtt.

Kín s reménység kebelemben

Ujra fáklyát gyujtanak,

És e fénynél e teremben

Kergetőznek, játszanak. -

Tudni most csak az szeretném:

Mi volt e találkozás?

Csak azon tünődik elmém:

Véletlen vagy számitás?

Oh e lyányka oly rejtélyes,

Szíve olyan mély folyam,

Hogy szemem, bármilyen éles

Néz beléje hasztalan!

Rejtély vagy te, lyányka, nékem,

S állsz megfejthetetlenűl;

Kárhozatom? üdvességem?

Egyik a kettő közül.

Oh de melyik?... törhetetlen

Lánc körűlem e titok;

Vonna már el sorsom innen,

És nem szabadúlhatok.

Bontsd ki, lyányka, e titoknak

Fátyolából homlokod,

Mert én addig el nem hagylak,

Míg le nem hull fátyolod...

Jaj de kell, kell mennem, bárha

Bizonytalanság kisér;

Úr a sors, hajlok szavára,

Ő parancsol és nem kér.

Elmegyek, de nem örökre!

Majd ha fris virágokat

Hint a tavasz fürteidre,

Dalnokod meglátogat.

Én leszek az első fecske,

Mely tihozzátok röpűl,

S minden reggel, minden este

Cseveg ablakod körűl.

Le a kertbe, a mezőre

Együtt járunk, úgyebár?

S nézzük, lyányka, a föld vére,

A patak, mi pezsgve jár.

Nézzük majd a sok virágot,

Amint nyílnak kelyheik,

S ha ezeket nyílni látod,

Szíved is tán megnyilik.