NEM...

Nem, nem hiszek! Mért űzzem én a lelkem

Epedő vággyal bolygó fény után?...

Minden reményem megtört a keserven,

Hisz balga, őrült ábránd volt csupán.

Ne hívj, ne csalj, szerelem szép világa!

Az én világom irdatlan, sötét,

Ezer tavasz s ezer tavasz virága

El nem zavarja fullasztó ködét.

Ne hívj, ne csalj, én nem tudok szeretni,

Lelkem kifosztott, nyomorult, szegény.

Elkárhozástól meg nem váltja semmi

S a te sugárod: őrjöngő remény.

Tűnt ifjuságnak visszajáró árnya, -

Az lettem én... a mult után futok...

Isten hozzád, szerelem szép világa!

Ne hívj, ne csalj, szeretni nem tudok...

Fájdalmas arcu, tettető Madonnám,

Kiről epedve annyiszor daloltam

S akitől csókot sohasem raboltam;

A te emléked elszállott ma hozzám.

Füstös kávéház asztalánál ültem,

Valami fojtó mámor szállt agyamra,

Dehogy hallgattam víg muzsikahangra,

Ott ültem némán, csendben, elmerülten...

Amíg rikoltva, vígan szólt a nóta,

Sűrü, nehéz köd fogta át a lelkem,

Szivemre lelni nem tudok azóta!

De mikor vád lett a cigány vonója

S vádolva, sírva zokogott a nóta, -

Rád emlékeztem s a szivemre leltem...