Nem félek a haláltól, mert tudom mi

Nem félek a haláltól, mert tudom mi.

Olyan, akár a többi földi holmi.

Nem nagyszerű hullás, mint egykoron,

csak por és por és por, az én porom.

Most már te vagy az én félelmem, élet.

Édes fiam, mivel int a szavad,

hogy itt maradjak jó soká tevéled,

és a halállal szólnom nem szabad,

csupán tusázni, foggal és körömmel,

és támogatni mindig a karod,

megkeserülten, elvásott örömmel

őrjöngve élni, élni akarok.

Mert az árvának szomorú a sorsa.

A téli délbe piszkos abroszán

búsan gurul el asztalán a morzsa,

és vérszegény, kis arca halovány.

Vár a sarokba, fölsohajt aléltan,

ingecskéjébe nyiszlett a nyaka,

benn a gyerekszobába régi kép van,

törött keretbe a halott apa,

ki látta őt hajdanta, kiskorában,

és nézi pusztulását hidegen,

hogy ültetik hátrább az iskolában

és símogatja a sok idegen.

Jön egy rokon, cukrot hoz néki olykor,

vagy egy ajándékkönyvet odatesz.

De elfelejtik. Ő kiáll a sorból,

és azt se tudják később, hova lesz.

Jaj az árváknak. A lányt leszakasztják

zsíros zsiványok, s nincs előtte út.

És a hétéves férfi-kisfiút

irtózatos pribékek fölakasztják.