Nem kérdezem már

Szomorú Testvérem, én megpróbálom

Nem kérdezni többé tőled, miért vagy szomorú.

Nem hessegetem s nem riasztgatom többé

Tapintatos, vagy akár tapintatlan szóval

Az árnyékodat, mely csupán tied,

Tied, megoszthatatlanul.

Szerény vagyok én, vigasztalni vágyó testvéred,

Azt kívánom csupán,

Lássalak úgy, ahogy láttalak utoljára:

Ajkad körül nyoma sincs dacnak, keserűségnek,

Fájdalmas, kemény, szigorú önuralomnak sem,

Áttetsző orcádon kifinomult, éteri virág a bánat,

Ha földi gyökere volt e drága virágnak,

A gyökeret mintha elmetszette volna kegyesen arany olló.

Két szomorú szemed két nyugtató fényű lámpás.

Fényük már a szelíd öröm távoli rokona talán.

Az Ő szomorúságának fénye visszfénylik bennük,

Ki maga mondta: Szomorú az én lelkem mindhalálig.

Szomorú Testvérem, látod,

Így is fáj, fáj,

De nem nyugtalanít már úgy a szomorúságod.

Szomorúak a szemeid, ezek a csendes csillagok?

Magadba nézel, s nézel magad köré:

Tiszta szemed hogy ne volna hát szomorú csillag?

Látó ember szeme lehet-e más, mint szomorú?

S elvehetem-e én szemedből ezt a szomorúságot?

Hiszen, ha felnézek az égre, érzem:

Millió szelíd, szomorú csillagszemével,

Valami legmagasabb, éteri szomorúsággal

Néz a világ éjjelébe az Isten is.

Az Isten is.