[Nem merek közétek jönni...]

Nem merek közétek jönni, régi társak!

Kit vártok? Nem vagyok már az akit vártok.

Az már régen meghalt.

Megfojtotta lassan a napok özönje;

s aki helyette ma, ha jöhetne, jönne,

tán úgy néznétek rá, mint egy idegenre

ki jöttével megcsalt.

Idegen léptekkel és meg-megbotolva

jönne mintha fáradt s kissé zavart volna,

szomorú vagy részeg.

Nem a régi fiú aki álmatagon,

de még friss szívvel ült köztetek a padon,

s a táblán át, mint egy fekete ablakon,

a jövőbe nézett.

Mint az álmodóra les a gonosz reggel,

úgy lesett a jövő véres fellegekkel.

Ki írt a táblára

vad leckéket, melyek szünidőn is fájnak?

Ki hágott székébe a nyájas tanárnak:

egy uj évszázadnak, egy zordabb osztálynak

kegyetlen tanára?

Ismeritek ti is ezt a tanárt aki

mindenkit elválaszt s külön-külön tanít?

S e szörnyű leckéket

miktől a haj ritkul, a hát görbül, a szem

bágyadt szomorú lesz... s a lélek idegen

s vén, mint az enyém lett... jobb nekem, jobb nekem

nem menni közétek!

Hadd legyek az nektek aki voltam régen

s nem ki ma vagyok - hogy bennetek még éljen

aki nincs már sehol

s aki... harminc évvel fiatalabb... Ezen

nevettek; de úgyis szomorított versem:

vigasztalást érte egy pohár csengessen,

egy pohár pécsi bor.

Sírva vigad, mondják, a magyar! Sötétben

látszik meg a láng, és esti csöndességben

harsan ki az ének.

Így égnek boruló élet-délutánunk

mélájában egyre szebben ifjuságunk

emlékei, s zengnek ifjú fiunk-lányunk

ajkán a friss évek.