Nem születtem hódítónak

Voltaképen barbár hódítás volt.

Vagy szelíd erőszak legjobb esetben.

Vagy még inkább: meddő tusakodás,

Amit a természeten elkövettem -,

Hogy embert, fűt, fát, folyót, felleget,

Hajnalt, alkonyt versbe kényszerítettem

Prokrustes-ágy e szomorú nász ágya:

Nem fér el benne s fölkél józanul,

Hajadonfővel, a legyűrt világ.

Egy harsány, éles, büszke rigófüttyben

Hallom hajnaltájt lekottázhatatlan

Dallamát.

Nem, nem születtem hódítónak.

S ahogy őszülnek mindinkább az évek:

Én, ki a dalra tettem sorsomat,

Érzem: az Élet nagyobb, mint az Ének.

Lehetnék most keserű is nagyon.

Sorsomat föl mégsem panaszolom:

Hogy az Életbe vissza nincsen út

S hogy az Ének is hűtlen és hazug.

Nem, nem az Élet, és nem is az Ének,

Én, én vagyok egyedül a hibás -

És az, hogy lassan őszülnek az évek.

S ha ráeszmélek: minden hódítás csúf,

És minden násznak egy kis szennye van -

S csak, amihez én ujjal se nyúltam:

Az hófehér, s az színarany.

Oly szép minden önnön körén belül,

Míg az én mohó, sötét, salakos,

Békétlen lelkemmel nem egyesül.

Oly szép az erdő önmagában,

Hajnalában és alkonyában,

Oly szép az erdő tündér-egyedül -

Amíg a versembe nem kényszerül.

Nem, nem születtem hódítónak.

És ahogy lassan őszülnek az évek,

Úrrá lesz rajtam valami szomorkás,

Mégis derült és sugaras lemondás.

A hozzámhajló Hangulatnak is

Mind gyakrabban mondom: Béke veled.

Menj ahhoz, ki hitvesévé tehet.

S ahogy mindinkább őszülnek az évek,

Mondom az egész gyönyörű világnak:

Énekem bűvköréből elbocsátlak.

Mondom: te Rózsa, szirom-milliódból

Nekem már szelencényi rózsabalzsam,

Szűrt égi illat sem kell, rózsa-pára -

Szent Margitom ravatalára.

Ember, fű, fa, felleg, folyó -

Hajnalok, alkonyok,

Kiket le nem bírhatott énekem:

Maradjatok hát hódítatlanok!

És te világ szűz légy és győzhetetlen - -

Ne érintsenek még az álmaim sem.