NÉMETH ANDRÁS TAVASZI VERSEIBŐL

Most kezdődik a tavasz,

Rügyeznek a bokrok,

Kivirulnak kereken

A saláta-csokrok,

Kivirul az arcom is,

Azazhogy a képem,

S a tavaszi túszteppet

Örvendezve lépem.

A tavaszi túszteppet,

A tavaszi táncot,

Úgy járom én, hogy hozok

Egy beteg fináncot,

Zöld ruháját lehúzom,

Szétmetélem szépen,

S tavaszi spenót gyanánt

Feltálalom lében.

Beadom a vendégnek,

És amikor látom,

Hogy egy kicsit elájul

Bús pasas barátom,

Hozatok egy giesshüblit

Fellocsolni őtet,

S mert giesshüblim vitriol,

Nem ájuldoz többet.

S ha a pasim odalessz

Gyomormérgezésben,

Hullájára felugrok

Táncot ropni szépen,

A tavaszi túszteppet

Úgy járom el én itt,

Hogy a szegény pasasnak

Szétrugom a bélit.

S hogyha önök azt kérdik,

Mi a célom evvel,

Azt is elárulom én,

Hogy szívem mit tervel,

Azért űzöm ezt a szép

Vendégölő sportot,

Hogy megvalósítsak egy

Nagy étlap-reformot!

Eddig ugyebár, kérem,

Az volt divat nálam,

Hogy a nyúlpaprikást én

Macskából csináltam.

De belátom, unalmas

Ez a régi trükköm,

Valami új, szép “fogást”

Kell immár “kisütnöm”.

Macska helyett most tehát

Vendéget öldöklök,

S hogyha majd a kosztomtól

Egy vendég megdöglött,

Jégre teszem, s hat hétig

Megaszalom ottan,

Aztán majd feltálalom

Gulyásnak nyugodtan.

Lesz menümön “főtt gentry”,

S lesz majd “sült paraszt” ott,

Így fogok én kimérni

Szenzációs kosztot.

Hej, vendégek, hej, pasik!

Gyertek tehát, gyertek!

Tavaszi vendéglőmbe

Gyertek, hogyha - mertek!