NÉPDALOK. [1]

Tél után jön a tavasz,

Ma már a lány mind ravasz;

Szembe, mondja, hogy szeret,

Hátad mögött kinevet, -

A minap hogy az erdőn

Szembe jött a szeretőm,

Csókot kértem, nem adott,

Még meg is haragudott.

Megállj leány, a nyáron

Meg nem látsz a határon,

Tiszán, Dunán átmegyek,

Hogy rajtad boszút vegyek.

Majd meglátod jó Maris,

Megcsókolnál százszor is,

Sirva kéred az eget,

Hozzon vissza engemet.

El is ment a jó legény,

De megjárta ám szegény:

A lány úgy megsiratta,

Hogy kezét másnak adta.

Süt már a nap melege,

Megyen a Tisza jege,

A kikelet közelít,

Mindent örömre derít.

Virítnak a virágok,

Örülnek a leányok;

De én nem bánnám, ha már

Itt volna a meleg nyár;

Aztán ha tél kerülne,

A szivem is örülne,

Mert farsangon, ha hó lesz,

Rózsám, tudom, hogy elvesz.

Kis ház előtt eperfa áll,

Alatta szép lány sirdogál,

Már az éjfélt elhaladta,

Mégis sír az isten-adta.

Ne sirj Maris, felejtsd el őt,

Találsz te még szebb szeretőt;

Hogy elhagyott a csapodár,

Azért bizom könyezni kár.

Én is egykor leány-fővel

Megjártam sok szeretővel;

Előbb mindig beteg lettem,

Utoljára föl se vettem.