NÉPROMÁNC.

Setét van az utcán végig,

Csak egy kisded ablak fénylik;

Havas eső bele vagdal,

De belől vigan szól a dal.

Hol szerelem s ifjuság van,

Ver a szív nagy gyorsaságban;

E kis ház a falu szíve,

Élet és kedv ide gyűlve!

A fonóban ifjak, szűzek,

Mulatoznak, tréfát űznek;

Hull az orsó, szakad a szál...

Váltsd ki, édes liliomszál!

Lobog a tűz fényes lángja,

Dal és tréfa egymást váltja;

Az ifju nép megvan szépen,

Egyszerű szép erkölcsében.

A kakas szól, itt az éjfél!

Elő legény, ki nem félnél!

Menj ki most a temetőbe...

S ezt a nyársat szúrd a földbe.

Ki lakik e kisded házba’,

Özvegyasszony szép leánya:

Szeretőjét félni látván,

Láng borúl el az orcáján;

És a nyársat fogja gyorsan,

S a halottnak sírja hol van:

Jár sötétben, jár hidegben,

Minden neszre meg-megrebben...

S hogy sebesen visszafordúl

A legelső sirhalomtúl,

Melybe már leszúrva nyársa:

Valami csak visszarántja!

Földhöz szúrva a köténye, -

Szegény meg van fogva véle;

Halk sikoltás hangzik ajkán,

S életnélkül rogy le a lány.

A hold feljött, bús világa

Süt a kis ház ablakába!

Zeng virasztó lassú ének

Közepén a néma éjnek.

Minden bajt elszenderítő

Mégis gyászhely a terítő...!

Halvány vagy, szép liliomszál,

Halványabb a liliomnál!

Sirva menvén ki utána,

Az özvegy s a falu lánya:

Harmadnapra temették el,

Érzékeny szép gyász-beszéddel:

Merész próba férfi tiszte;

A virágon harmat reszket...

Szerény, gyöngéd nőiesség

Legyen dísze élteteknek!

Legyek én intő példátok,

Ki korán a sírba szállok!