Nervus urbis

Mitől lobognak a lámpák?

És a gépek mitől zúgnak?

Fel szoktál-e nézni néha,

hol a hosszú drótok búgnak?

Úgy tetszik, hogy értem olykor

- úgy jön olykor, mint az álom -

hogy a zúgó sodronyokban

mit beszél a villanyáram:

Hajdan aki szabad órjás

fenn a felhőkben dörögtem,

mostan rabként gépet hajtok;

surranok e dróterekben.

Surranok a selymes ércen,

érben holt vér, vérben rab láz:

jaj az efemér embernek,

aki engem drótba zabláz.

Jaj a rám szálló madárnak:

szárnyat ejtve fog lehullni;

jaj az efemér embernek,

aki hozzám merne nyúlni.

Surranok a szabad légben

félelmesen, bárha szolga:

tudjon nekem szót fogadni,

aki nékem parancsolna.

Télen sodronyom ezüstös

zúzmarával kivirágzik;

nyáron a nap gyilkos fénye

gyilkos drótjaimon játszik.

Minden gyilkol ami fényes,

anélkül hogy maga veszne:

így a nap és így a villany...

így a kard és így az eszme.

Így a város forró lelke,

melyet titánteste zabláz:

ezer vékony idegszálban

csupa zárt hő, csupa rab láz.

Mennyi erő feszül bennem

s mozdulatlan drótban rángok -

csak forogjatok ti gépek

és lobogjatok ti lángok!