Nevenapján

Ma, mikor leszáll a nyárutói éjjel,

Sírból is kiszálló szilaj szenvedéllyel,

Álmodó gárdája kirobban a rögnek,

A Kossuth sírjához őrt állani jönnek.

Vértanúk, honvédek, a piros sipkások,

Megszegik egy éjre örök álmodásuk,

Mind előrobognak, szárnyain a szélnek,

Tisztelegni híven a nagy népvezérnek!

És a síri gárda hadvezető lelke,

Egy haloványarcú, fiatal levente.

Csillagos dicsőség hinti fényét rája:

A világszabadság költő katonája.

És ama szent sírnál, körülfonva büszkén,

Föllobog a lelkük, a holt lelke üszkén,

S mint tavaszi szélben dúdolgat a nyárfa,

Rákezdenek hévvel arra a nótára.

Mikor elhal a dal, az az ifjú ember

Odalép a sírhoz boldog szerelemmel.

És az áldott rögre szilaj gyásszal hullva,

Bűvölőn zokog föl eltemetett búja.

„Népvezér eljöttem! Én vagyok a költő,

Magyarság hírének örök szárnyat öltő -

Nem tudok pihenni! Valami fáj, éget:

A legszebb dalomat nem mondtam el néked!”

Dalba fog. Hallgatja a föld is, az ég is,

Üdvösségben reszket a nagy mindenség is.

Lenn a nagy halottnak porló szive dobban,

Fiatal gyönyörben, tavaszi mámorban.

És a nagyszerű dal átszáll a világon,

Zsarnokok szívébe mint lidérces álom.

Igaz lelkek látják, büszkén mint dereng Ő,

Az Ember új napja: a szabad jövendő!