NÉVNAPI GONDOLATOK

Itt ülök, az órák hosszu voltát mérvén,

Minden társaságom egy homályos lámpa:

És nincs földi lélek, aki erre térvén,

Jó estét kivánni benyisson szobámba.

Nem tevék talán szert soha jó emberre?

Boldogtalan, aki nem bir egy baráttal:

S én az enyéimről meghiszem, ismerve,

Hogy ők, mint szerencsém, nem fordultak háttal.

Szűk ugyan lakásom, kényelmet sem adhat,

És gazdája sorsát követi a konyha:

De egy-két barátot mégis befogadhat

S tűzhelyem hiányát kebelem pótolja.

Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra,

Hogy velök megosszam a kevést, amim van:

Szívemet legalább, ha egyéb nem volna...?

Oh, - mivel nyugosznak néma süket sirban!

S hol a puszta domb és egyszerű faoszlop,

Mely szentté jelölje a föld egy zugolyját,

Azt, hol testi részök sár-elemre oszlott

S a feltámadásra magukat kiforrják?

Volt-e kéz, midőn a végsugár kilobbant,

Eltakarni üszkét hamvas szemeiknek?

És fohász, midőn a föld reájok dobbant,

Nyugalmat kivánni hült tetemeiknek?

Vagy talán a szélvész s rengeteg folyói

Jöttek el - nem lévén emberekben részvét -

Temetés helyett a messzeségbe szórni

Szegény boldogoknak rothadékony részét?

De hová juték? hisz örömünnep van ma...

Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen:

Nevem ünnepét én - zárkozván magamba -

Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!

Mint az elhagyott sír, lelkem oly kietlen,

Örök éjjelében csak rémeket látok:

Hadd gyujtsak ma benne - kiket úgy szerettem,

Azok emlékéül egy-egy kis világot!

Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége,

Lángszellem! ki jövél s eltünél... de hova? -

Mint üstökös, melyet élők nemzedéke

Egyszer lát s azontul nem lát többé soha!

Oh! ha tán sok évek, tán lehúnyt századok

Multán visszatérendsz, öltve más alakot:

Legyen boldog e nép s örömed oly tiszta,

Hogy ne kivánkozzál többé mennybe vissza!