Névtelen vágy

Szép lenne:

ha a költőnek lenne egy homályos kertje,

melyet nem fog körül semmilyen kerítés,

szürke ködökbe foszlanék négy határa...

És a közepén állna egy sokablakos kastély.

A nagy kertben sétálna a költő

széles, nagykarimájú kalapjában

és széltől lobogtatott, kerek, fekete köpenyében,

számolva a két keze ujján, hogy meddig élt.

Ősszel, mikor puha szőnyeget szőnek

a suttogó fák zizegve-hulló sárga levelei,

kampós botjával maga előtt kaparászna,

hogy előtte, utána zörögjön a süppedő avar.

Megállna az alkonyati hűvösben.

Rádőlne a tóparti szomorú-fűzfák hallgató törzsére:

kilesni a mélységes csend titkát

és ritmustalan sorokba dalolná másnap,

harmadnap, egyedül, csendesen, egymagának...

A kastély ablakából pedig örökkön-örökké

két tágranyílt szem kísérné minden léptét,

s ha nagyon messzire talál elkalandozni,

mindig lenne, aki könnyezve félti:

hátha elmegy és nem tér többé vissza!...