Nietzsche [2]

Magányos úton a magasba törve

Köszöntelek, termékeny álmodó.

Bohócsipkáját dobja rád a törpe

S vakon ugráljon az örök gödörbe:

Nekem Te vagy az utat mutató!

Komor eszméid alpesorma szédít,

De a magasból szebb ez a világ,

S ki töretlenül törtet fel az égig,

Felejti útja meddő meredékit,

Melyen véréből nyílhat csak virág!

Ó szép voltál völgy, te szelíd szerelmes,

Hová szívem még halkan visszavon,

De a magasság egyre kedvesebb lesz,

Oly jó közel a kéklő végtelenhez,

Nevetni a leküzdött tájakon.

S ha fölzokognak a letűnt szerelmek

S fölzokognak az elmúlt tavaszok:

Mint tört játékán elméláz a gyermek,

Felejtek balgán küzdést, győzedelmet,

Csak azt tudom, hogy egyedül vagyok!