Nincs már semmi

Én ismerek egy ismeretlent,

ki életet korán tanul,

s amikor úgyis fázva fázik:

hullaként a hullámba hull.

Szemünk behúnyt, szívünk kihúnyt,

a halk hullám dobálva ringat,

és vén sziklák loccsantják vissza

ájult, szomorú szavainkat.

Nincs már semmi, nincs hova menni,

csak fonni, kötni, szavakat fonni

és fonva venni fontolóra,

amit úgysem lehet kifonni.

Nincs már semmi, nincs mit tenni,

csak keresni, amit más keres.

Kerekes szívvel kátyúba futni,

mint részeg, bamba szekeres,

csak néha sírva, szűz papírra

ákombákom sorokat vetni

s ha ki ezért ma kinevet,

holnap talán majd nem nevet ki.

Néha tudom a nevemet,

néha csiholtan csillanok

s ha jön az álom, kitalálom:

mit álmodnak a csillagok.

Nagy utakból ha visszatérek,

fölrezzenve rezeg a szívem,

tudom: testem csak tiszta kéreg

és nincsen nekem senki hívem.

Percek riadt várása perceg,

zsebórámat összetöröm,

ruhámon csillog a fagyos éther,

csillagporos az üstököm.

Olyankor az anyámra nézek;

egy ember, aki a tanyán

s talányaimnak puha fészek:

anyám, anyám, anyám, anyám!

Beszédem idegen beszéd,

s mégis mintha mellette járnék,

csak varrogat s a kályha-tűzből

arcára ugrik egy furcsa árnyék.