Nincs többé ember

Egyedül maradtam a földön.

Házak, sürgönyoszlopok,

toronycsúcsok merednek ki

a magányosság homoktengeréből.

Az ember hangos beszédét,

dalolását, kétségbeejtő titkait

beitták a kövek,

hogy soha tovább ne adják.

Ha jól számítok, kalendárium szerint

most vasárnap délután van.

Fölmegyek egy síricsendű ház

Márványlépcsőzetén.

Az élet fölfedezett titkára gondolok,

szeretném elmondani valakinek, –

de ásítnak a szobros folyosók

és tompán konganak.

Nincs többé ember.

Jéghideg ablaküvegre szorítom

homlokomat. Kibámulok.

Ha kiáltanék, se hallaná senki.