NN. Barátomhoz [1]

Imrém! Te vígadozsz a Pannon Édenében,

A vídám Gratiák s a Músák lak-helyében:

Hol majd az ősz Szabó, majd a Kazintzyak

Phoibusnak inneplő versekkel vallanak:

Engem faggyal borít a Kárpát bús mellyéke,

Ez a vendég ajak, s a durva tél vidéke.

A szép tavasz tsak most fejté-ki kellemit,

S már újra dér lepi megyénknek bértzeit.

Nem vészen Phoebus itt Magyar szót ajakára,

Bámúl a Hazafi vendég-hangú dalára.

A tél már nékem is fagylalja eremet:

Már én is dalolék nem honni verseket.

S mint a lántzolt kerék vagy a bilints tsörgése,

Olly kellemetlen vólt Daykádnak éneklése.

Vétkes meg-tévedés! árúló gondolat!

Melly szédelygésembenn intézte lantomat...

Nem többet! bár maga nyujtandja poharában

A Castali forrást Phoebus vendég-honjában;

Holott akár gyengébb érzésre olvadoz,

Akár harsány kürtön tsatákat riadoz:

Nyelvünk majd ollyan lágy, mint a Zephyr nyögése,

Vagy a bús fülmile szív-sebhető zengése:

Majd ollyan mint az Ég rettentő mennyköve,

Felleng-hangon dalol, s rázkódtat ereje. -

Hazám! ha űgyelsz majd tulajdon kintseidre?

Ha vonsz örök homályt bal-hímezéseidre? -

Ölembe újjolag ki-őlti karjaid!

Ki adja-újra -meg Abaúj vidékeit! -

Mindenható Egek! vagy szívem örömére

Magyar hangot vegyen Hazámfija nyelvére:

Vagy, ha meg-vetitek merész vágyásimat,

Adjátok-meg hamar szép ajkú honnomat!