Nocturne

Bolyongok kertünk fái közt,

Sötét van, mély sötét,

Csillagok ezerét

Ringatja csak a roppant, messzi bolt,

A szeptemberi éj

Kirakta minden diadémját.

Ó, bírhatatlan, fényes, tiszta kincs,

Amelyre nem lehet

Tenni véres kezet

S rá szenvedéllyel vágyni,

Csak nézni és imádni!

Mily csend!

Csak gyönge szellő támad,

Ingatni egy-egy ágat.

Bolyongok kertünk fái közt,

Sötét van, mély sötét,

Csillagok ezerét

Ringatja csak a roppant, messzi bolt,

Most rámhajolt

Egy almafának ága,

Mintha megáldna.

A fák közt megrekedt a mély homály

S egy kurta pillanatra

Mintha belém nyilalna:

Hátha valaki orgyilokkal áll

A lomb között

És les,

Engem gyanútlant, halálra keres!

De nincs szívemben félelem.

Miért

Rettegni úgy e balga életért?

A gyilkos ha kitoppanna elém,

Megfognám szép nyugodtan a kezén,

És szólnék: nézd, mi kéj,

A szeptemberi éj

Kirakta minden diadémját!

És mondanám neki

Hogy énrám tőrét hiába feni

S mutatnám neki,

Hogy ragyognak a néma csillagok!

S hogy én a csillagok

Vérrokona vagyok

S hatalma nincsen rajtam a halálnak,

Mert megbékéltem

A Mindenséggel,

És fenn az égen fények,

Vagy lenn a sírban férgek:

Énrám mindenütt csak rokonok várnak.

Szívemben nem a félelem,

A Csendnek óceánja van,

Mint alvajáró, úgy megyek,

Oly balgán és oly biztosan.

Nem érzek semmi vágyat,

Símogatom a fákat

És elbolyongnék köztük hajnalig,

Ők felfognák a nekem szánt csapást,

Ők felfognák,

E kemény törzsű öreg rokon-fák,

Hajdanán

Szelíd kézzel ültetette ide őket

A nagyapám

S a sírból idáig ér a keze.

Ezek a fák

Épp olyan régi rokonok,

Akár a csillagok

S a sír virágai.

Bolyongok kertünk fái közt,

Sötét van, mély sötét,

Csillagok ezerét

Ringatja csak a roppant messzi bolt.