NŐMNEK.

Ezt a könyvet, gyöngéd emlék gyanánt,

Fogadd tőlem, kedves jó Hitvesem!

Rég ideje, hogy e némult koboz

S ajkam szavát nem vehetéd Te sem.

De elfogult, rokonszenvből, ne légy,

Sokat remélve e könyvhöz ne nyúlj!

Nem tartalmaz magas eszméket ez,

S alig leend előtted benne új.

Mind hallád már tőlem, mit itt találsz:

A szent házban, - az is mily rég vala! -

S együtt ha olvasók a Bibliát,

Hol csergedez a lélek itala.

Hallád: réten, ligetben, halmokon,

Mikor virág s halvány lomb nyult felénk,

Ha néztük a csillag-födött eget;

S a bölcsőnél, vagy a sirnál ülénk.

Mégis leírom. - Nálad hadd legyen...

Mert tán előttem nagy, hosszú ut áll

És menni kell... csak az bizonytalan:

Mikor szólítnak ama kapunál,

Hová az élet minden úta visz

S a bujdosó megérkezik hamar,

Korán... s nehéz... de én készen vagyok:

Legyen meg, amit Isten úgy akar!

Örökségül mit hagyjak én reád?!

A szent becsűlet minden vagyonunk;

A drága kincs orcánk derűje volt,

De ah, immár ebben is megfogyunk!

Mégis, - panaszra nyilva ajkaink -

Ne légyünk, oh Hivem! hálátlanok:

Az Istentől sok jót, áldást nyerénk,

S valánk hosszú időn át boldogok.

Én, vagy Te: meg kell egyszer kezdeni,

S az elválás mindig csak bús lehet; -

Multunk fellobbanó emlékinél

Melengesd és derítsd fel lelkedet!

Szép emlékkel még nem szegény a szív,

Bár a jelen keservet nyújt talán;

A gyémánt a nappal magába szítt

Fénytől világol a vak éjszakán.

S a bú is enyhül. - Mely tennap gyötört:

A szenvedés, kész csillapúlni ma;

Segélje az idő orvos-kezét

Foglalkodás, elmélkedés, ima;

Fohászodat bocsásd az égre föl,

Mely annyi sebre enyhet harmatoz

S a lelki béke olajága lész,

Amit hited fehér galambja hoz.

Ha úgy tetszik, hogy minden elveszett,

S már a reménnyel is ha felhagyánk,

Van még, ki hozzánk nyájasan beszél:

A vallás, a mi édes jó anyánk. -

Hiván, ki fáradt s megterhelve van,

Kinek az élet új, új harcot ad:

Igér és nyújt vigaszt, könnyebbülést...

- Ennek keblébe rejtsd bus arcodat!

Tűrj s légy erős, minő Te lenni tudsz,

Ki könnyüvé teszed a nehezet;

Kínom sulyával ez örvény fölött

Mi tart fenn engem? Lelked s kis kezed!

Áldás reá! - De légy tengyámod is,

Tartson fel a hit, bizalom s erély;

Nem léssz magad, - kisér, óv szellemem,

S Isten veled marad: - ne félj, ne félj!

Hajolj meg a változhatlan előtt. -

A bősz vihar, mint óriási bárd,

Ketté szakasztja a dacos fenyőt;

De a meghajló fűszálnak nem árt.

Oh, lesznek még, bár nem zajos, de szép,

A bánatban megszentelt örömid;

S tudod, hogy a köny is, mint a mosoly,

Megszűnik egyszer. - Az élet rövid!

Rövid; de csak e földi élet az,

E fájdalom- s csalódással rakott;

Ne ezt, - amazt tekintsd, lelkem fele,

Mely tiszta fénnyel int felénk amott!

Szerettid már mind ott várunk reád,

S hozzánk felszállnod nem leend nehéz,

Hol hervadást nem lát a koszorú,

Mit Isten a hívek fejére tész.