Non omnis moriar

A székesegyház roppant tornyai:

Négy óriási felkiáltójel

E kicsi park-részletre is ügyel.

Én itt e percben elborongva állok, -

A holt lombot egy ember sepri össze,

E zord zörgésbe hangzanak ki hát

S végetérnek az őszi szertartások.

Egy kövön jártatom a szememet,

Emlékkő egyszerűbb már nem lehet.

Rajta halványan két művész neve,

Megtudom, hogy mult század közepe...

Egyik fuvola, a másik fagot, -

És mind a kettő milyen rég halott.

Nem nagy nevek és nem zene-titánok...

Jaj, az a szörnyű ember hogy zörög,

S hogy fakulnak az őszi szertartások.

De ki tudja, - Pécs ősi városában

Egy unokában, vagy dédunokában

Valahol él a testté vált ige,

A gyümölcstermő, áldott szerelem,

Mit felidézett régi dobogón,

Régi májusban, égig-lobogón

A fagot s fuvola meddő szíve.

S a lenge hang, amelynek nincsen partja,

Most nemzedékek bolthajtását tartja.

Azért bennem is, míg itt halkan állok

Újrakezdődnek régi szertartások.

Seperj kísértő, zörögj csak, zörögj, -

Zord levélzörgés alól, föld alól

Fagot s fuvola kettős hangja szól.