Nóta, könny, eső

Most zuhog az eső.

Akkor is zuhogott,

mikor ezt a nótát tanultam,

s a vízben úszó, kanyargó járdákon

akkor is így gyűrűztek

az eső-verte karikák,

mint most, amikor nyitott ablakomból

feléjük révedek.

Valami csendes, őszi érzés

nő a szívemben,

de egyre nő

és feszíti,

– mintha a hűvös délutáni köd

kazán-robbantó gőzre hevült volna.

Már két hete, hogy zuhog az eső,

már két hét, hogy ez nekem a jel:

van egy szomorú, régi-régi nótám

s már két hete, hogy nem daloltam el.

Most olyan a világ,

mint a szembeni eső-verte házon

meggubbaszkodó zászlórúd íve

és az ázottan lecsüngő szürke vászon,

de nem tudom: miért?

nótát csalogat.

Valami forró, könnyes érzés

nő a szívemben

és azt teszem,

amit két hete nem követtem el:

csendesen dudorászom.

(A szembe levő házon

szomorún, lomhán meglibben a vászon.)

A két szememben forróságot érzek:

könny:

hevült kazánnak

vízbe kristályult gőze...

s a szemem messze, nagyon messze néz...

Egy karikával több gyűrűz a járdán

egy versikével több sír a papíron:

ennyi az egész.